talán, mert nem volt megfelelő az időpont, talán, mert nem volt
illő az alkalom, váratlanul ért, és egyszerűen nem tudtam mit kez-
deni vele, méltósággal mondtad, és arra kértél, fogadjam el én is
méltósággal, mert nem lehet rajta változtatni, meg nem is volna
érdemes, de én nem tudtam elfogadni, se méltósággal, se anélkül,
sírtam és fenyegetőztem, mint egy gyerek - egyébként akkor cse-
réltünk először és utoljára szerepet -, hogy ezt meg ezt teszem,
fel akartam tartóztatni a véget, holott már nem volt mit feltar-
tóztatni, mert a vég már nem közeledett, már megérkezett és ott
volt, mint M. szobrai, akinél megszálltunk, és akinek művészete
ily módon örökre díszletévé vált a végnek, és csak akkor adtam
fel e reménytelen vállalkozást, mikor már ott is éreztem magam
körül és magamban a véget, és akartam beváltani a fenyegetőzést,
megtenni az ezt meg ezt, de nem azért, hogy olyasmiért büntes-
selek, amit nem követtél el, hanem azért, hogy próbára tegyem a
véget, mintegy a végére járjak a végnek, és ráébresszelek, mit veszí-
tesz a véggel, csak annyira lekötötte figyelmemet az igyekezet,
hogy nem vettem észre, amit én veszteségnek vélek, az neked már
nyereség, de amikor észre vettem, hogy az, és nem részegedsz meg
tőle, hanem józan maradsz, és együttérzőn próbálod, ha nem is
megszüntetni - mert megszüntetni nem szüntethetted meg -,
legalább enyhíteni a fájdalmat, akkor észhez tértem, és attól kezdve
hagytam, hogy segíts, noha tudtam, ez a segítség már nem nekem
szól, akinek még az vagy, aki voltál, hanem egy idegennek, aki
már nem az neked, aki volt, de akivel együtt kell majd élnem, hogy
te is ugyanolyan idegen légy nekem, és úgy gondoljak rád, mint
valakire, aki volt, de már nincsen."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése